Ha az első nem lett volna elég...

Érkezés a szendergő faluba

Ahol is továbbra sem történik hír érték (gyilkosság, erőszak, stb.)

Persze kezdett alkonyodni, sem szállásom, sem ennivalóm nem volt, jobbnak láttam tehát, ha elméleti síkról sürgősen pragmatikus kérdésekre terelem figyelmemet.

Az útba eső legelső kereskedelmi egység – kocsmának is nevezhetném, viszont tartok tőle kedves olvasómban erős bizalomvesztést okozna – nem sok jóval kecsegtetett, ez azonban nem tartott vissza, beléptem. Úgy gondoltam, kopott farmernadrágom, több éves lábszaggal átjárt bakancsom, viharvert zöld kabátom jó belépő egy efféle helyre, de nagyot tévedtem. Rejtő Jenő figurái (hiába Diósjenőn vagyunk) elevenedtek meg, egészen valószerűtlen csendben, amikor rám meredtek. Piszkos Fred egy kőbányai mögül latolgatta a Mónika show aktuális verekedésében vajh ki fog győzni, míg Pác Tivald mackónadrágjából kikandikáló zsebkendő állaga eddigi szerencsétlen életének megannyi állomását tükrözte élethűen. Az átható füstben utat törtem magamnak, s csak a bajszom alatt vetettem oda egy jó estét. Válasz az nem jött. A pult mögötti poharakat törölgető asszonyhoz fordultam, s ecseteltem helyzetemet. Havas Juci – akiről később kiderült, hogy mindenben érdemes hozzá fordulni, mivel mindent tud, na jó majdnem mindent – rezzenéstelen arccal közölte, hogy célszerű lenne visszamászni a hegyre, ott találok magamhoz legjobban illő szállást egy lila színű családi házban. S mivel kistafírozott folyékony és kevésbé folyékony kenyérrel, jobbnak láttam nem vitatkozni, s elindulni azon az úton, ami a korabeli térképen még biztosan nem volt. Nem volt ugyanis sem teniszpálya, sem újonnan épített fa harangláb a Rúzsa Sándort nagyszerűen alakító színész „Jenő” birtokán. Bocs ez mutatja, hogy azért nem minden Jenő, a papsajton kívül, ezer bocsánat Alexandrosztól! A hegyre vezető köves úton már fújtattam, de a lila ház vendéglátójánál, mindezért kárpótlást kaptam. Tiszta, takaros környezet, falusi hangulat, és még olcsó is. Azért álmomban – talán az elfogyasztott sörök hatására is – megjelent Eugén fehér lovon, valamiféle hadvezéri nagyságában, s ekkor leesett, hogy Eugén=Jenő, nem pedig Ödön, mint ahogyan a Kőszívű ember fiától megtudhattuk. Engedtessék meg, tehát, hogy ezután a kétes találkozás után győzhetetlen Eugént, már csak mint Savoyai Jenőt emlegessem fel! Röhögve ébredtem álmos fejfájással, pedig ha tudom az elkövetkező hetek eseményeit a látomás minden részletét jegyzetelnem kellett volna, mint a méltán népszerű Vancsura profersszor előadásain, aki híres volt kétkezes mutatványáról, miszerint jobb kézzel írni, bal kézzel törölni az előadás anyagával megtelt táblán. Annyira azért pontosan emlékszem, hogy a győzhetetlen bevonul díszes, fehér lován a faluba ahonnan a törökök fejvesztve menekülnek, de a falu népéből senkit sem látok. Majd dicső seregével felvágtat valami bércre, ahol egy vakítóan fényes várat talál tele kinccsel. Ott viszont már híre hamva sincs se töröknek, se Eugén seregének, csak – és ami leginkább furcsa volt, így visszatekintve – modern öltözetű, vigyorgó arcok. Az emberek ünnepeltek, és az átok alól felszabadítókat emlegették. Az egész valahogy ismerősnek tűnt. Aztán izzadtan felébredtem. Szállásadóm – egyébként is szép termetű fehérnép a helység kalapácsából kilépve – reggeli mosolya párbeszéd kezdeményezésére ösztönzött.

- Mi az, amit érdemes ebben a faluban megnézni?

- Hát ez nehéz kérdés. Ugyanis nekünk itt lakóknak minden olyan természetes. Az hogy van két szép templomunk, hogy az egyik egy gyönyörű fekvésű temetőt határol, a kívül valók szerint páratlan pincesor, no meg a hegyekkel övezett Jenei-tó. Apropó hegyek: hát a Börzsöny az engem is mindig magával ragad. A magyar ember számára „végtelen” rengeteg erdőség minden évszakban szép! Főleg az ősz a kedvencem, a börzsöny szó is innen ered, a berzseny a bükk levelek őszi vörösessárgás barna leveleinek kavalkádja!

Ezen nem mertem vitába szállni, eleve nem az a fajta menyecske, akivel olyan nagyon szabadna, de azt már megtanultam, hogy nőkkel színek kérdésében nem szerencsés. Hiszen mire megmagyaráznám, hogy a barackvirág az nem egy szín, lehet fejemre mért fakanálütéssel jelezné harcos amazonunk, hogy a bézst lehetőleg már ne is említsem. Azért nekem a levél zőőőd, a virág meg piros, rossz esetben fehér, vagy kék. Ez lehet, hogy szerény neveltetésemből is fakad, minthogy első színes ceruza készletemben mintegy hat ceruza árválkodott, s később sem növekedett jelentősen az igényem többre, még ha a sárgát el is hegyeztem.

- Könnyen lehet, nekem is éltek itt felmenőim, – kezdtem félénken – egy bizonyos Eugén kántor tanító, akiről jó lenne többet tudjak. – vártam a hatást, s az nem maradt el, már ha ez alatt az eddig oly beszédes hölgy szájára závárt hegesztett csönd beálltát értjük.

- Ezt inkább Végh Jóska bácsitól kellene megkérdezni! – szólt az új gondolat megszületésétől kissé felbátorodva - Ő igazán otthon van a tanítók, meg a jenei történetekben, néprajzban, sőt a mondákban, legendákban is. – az utolsó szavaknál félreérthetetlen gúnyos hangsúlyt használt, ami mintha nemcsak nekem szólt volna - Engem ez nem igen érdekel!

Ezután már nem volt annyira készséges, mint eddig, sokkal távolságtartóbban méregetett. Én meg nem tudtam mivel bántottam meg. Talán mégiscsak jobb lesz a vendéglátóhelyek népe helyett felkeresni a kutatót, a tudomány helyi veretes képviselőjét.

Néhány telefon, s már indulok is mindenki Jóska bácsijához. Valami jóleső bizsergés lengedez át a testemen, talán azért is, mert napok óta nem csináltam semmi faramuci sületlenséget. Tényleg, amióta itt vagyok, nem mentem neki senkinek, komolyan vesznek, nem nevettek ki… Biztos, hogy minden rendben van? Már majdnem elbizonytalanodtam, amikor is igazi férfias kézfogással üdvözöl a helyi tudós. Apró, de meleg szemei azonnal bizalmat ébresztettek bennem, kissé olyan mintha nagyapámnak mondhatnám el mi is történt mióta nem láttuk egymást. Nem vagyok túl jó megfigyelő, de a szobája, a könyvek, az emléktárgyak együttes hatása még inkább erősít ezen a hangulaton. Ahhoz tudnám hasonlítani, mikor tátott szájjal állunk a valódi Mikulás előtt kérdésére „Jó voltál-e ez évben?” tétova kézmozdulattal jelezve, úgyis tudod. Vagy legfeljebb minden bátorságunkat összeszedve annyit nyögve: Hát, jó is meg rossz is. Így eleinte nem is találom a mondandóm fonalát. Annyira abszurd helyzet, az az érzésem, lehet, ő jobban el tudná mondani miért is vagyok nála.

- Biztosan Eugént keresünk? - Lapoz vissza elméje valamiféle láthatatlan könyvtári katalógusban. – Csak azért, mert Dóczi Jenőről könnyebb lenne találni valamit… Ráadásul így ismerek tanítót, polihisztort, akire sokan felnéztek mindaddig, míg az a furcsa eset meg nem történt.

- Milyen eset? – érdekes titokzatosság lengte be a szobát.

- Legenda. Sok ilyen kering, mint minden valamire való faluban. Szerelmi szálak kusza összevisszaságban, mindenesetre számos ilyen van. Ahhoz a helyhez is legalább kettő kötődik. Amire én gondolok egy kisnemesi családból kitagadott nő száműzetése, és halála egy barlangokkal teli hegyen.

Most levesz egy régi könyvet, és még mindig mosolyogva lapozgat. Később rájöttem, hogy ennek a jószívű embernek ez a mosoly a sajátja, védjegye. Amolyan nagypapás, kedvességgel, jó kedéllyel megáldott, de mindentudó ember. Kezének ujjai inkább a könyvek lapozgatására vannak berendezkedve, mint nehéz fizikai munkára. Te jó ég! Már a nagy Sherlock Holmest megszégyenítő megfigyelőképességgel is rendelkezem.

- Kérem, folytassa! – ébredt bennem mohó kíváncsiság.

- Az a hely a Kámor. Több történet kering egy Kámor nevezetű rablólovagról, aki a kincseket a barlangba rejtette.

A helyi hagyomány úgy tartja, hogy a kámori várnak fényes tornya volt, ami a hajnali nap felkelő sugarait visszatükrözve jól látható volt a jenői főutcáról. Más változat szerint Budáig is ellátszott. Lehet olvasni arról, hogy a kincseit a lovag elrejtette, és mások különös körülmények között megtalálták. Itt hirtelen újra magam előtt láttam furcsa álmomat.

Egy boszorkányhistória is fűződik a várhoz, ami lehetséges ugyanazt a nőt takarja, akit kitagadtak, persze erre nincs írásos bizonyíték. 1700-as években bejelentés érkezett a község előjáróihoz, hogy Kámorban egy boszorkány él. A legenda szerint egy kis házikóban magányosan éldegélt ott egy öregasszony, kit azonban senki sem ismert. Ha valaki arra járt beszaladt a házba. Az ügyet kivizsgálandó küldöttség felkerekedett, hogy körbejárják az ügyet. Az anyóka mikor meglátta őket, beszaladt a házba. Szólongatták, dörömböltek, de senki nem válaszolt. Betörtek, de senkit nem találtak a házban, felgyújtották s megvárták, míg leég. Mikor teljesen leégett megtalálták a barlang bejáratát. Így az anyóka itt menekülhetett el az égő kunyhóból s talán még ma is él. Nagyjából így szól a fáma. De ezt a könyvet magának ajándékozom. Ha van kedve olvasni, azt gondolom sok mindent meg tudhat belőle.