Az első ízelítő a történetből

Egy kis ízelítő videó:

Légy részese a történetnek

Ahol is megpróbálom feltárni a könyv értelmét, kevés sikerrel…

Rájöttem: nem szeretek olvasni. Régen még jó volt, talán mert nem vett ennyi minden kütyü körül. No persze férfiként leginkább az a sok gombos, távirányító vonz újra és újra, apró kis nyomásra késztetve az amúgy is eltunyult, puha ujjbegyeket. Ja, soha nem kikapcsolni az apró zöld gombot, csak a fejben és máris ömölhet be minden ezen a fura képszerű ömlengéskapun keresztül. Néha azt hiszem, a színes kavalkád nyit ki a világra egy ajtót, de őszinte pillanataimban rádöbbenek: éppen ez zárja rám hatalmas lakattal börtönöm rácsait.

S ha már utálok olvasni – legyen, kiírom magamból ezt az egész nyavalyát, nem fogom cipelni bezártságomban a síromig. Legfeljebb halk kacajom fogod néha hallani: „Na tessék, ez is belekezdett a könyvbe!”

Meghívlak, hozzám, az életembe, feltéve, ha van kedved a semmi hétköznapokból kitörve kutatni a valóság igazi oldalai után!

Az életem elég egyhangúan indult. Persze most idézhetnék egész kellemes sztorikat, amikor a még szennyezetlen Tiszában lubickolva töltöttük nyarainkat, meg a lányokkal… Még a végén személyiségsértő pereket akasztanak a nyakamba… Úgyhogy te sem szereted az olvasást, inkább nem untatlak.

Az egész akkor kezdődött, amikor állásajánlatot kaptam egy börzsönyi kis faluból Diósjenőről. Ez is egy név. Egy fábry showban hangzott fel erősen nyers angol fordításban: Eugene nutty (gyengébbek kedvéért: walnut, de az előbbi jobban hangzik). Mindig jobb, mint Pornóapáti, vagy netán Bugyi, és a nem túl rózsás demográfiai mutatókkal büszkélkedő Csütörtökhely. Amikor autómmal letértem a 2-es útról érdekes, már-már feledhetetlen látvány lepett meg. S ahogy a bekötőn közeledtem a hegyek lábaihoz rejtett falu felé erős késztetést éreztem arra, hogy megálljak, s mélyet szippantsak ebből az ismeretlen világból. A néhány kilométeres távolságból büszkén, ugyanakkor méltóságteljesen emelkedtek egyre magasabbra a különleges hegyecskék, s mintha mind csak előképe akart volna lenni a legnagyobbnak, a föléjük tornyosuló Csóványos-tetőnek. Most csukd be a szemed, érezd meg a tiszta tavaszi levegő virágokkal teli illatát, s az üde zöldek megannyi árnyalata reménnyel töltött el. Ez az a hely, amit meg lehet szokni, szeretni, és igen itt minden más lesz. El kedvtelenség, távirányító, itt van Magyarországon az életed kalandja. Egyedül álltam és meg akartam őrizni magamban a pillanat erejét.

Még aznap fel a Csóványosra, ahol olyan látvány tárult elém, ami a természet lenyűgöző nagyságából pici ízelítő. Mindig szerettem a térképeket, de emlékszem kis iskolás koromban egy Magyarország domborzata című előtt álldogáltam sokat, ahol a hegyek is megfoghatóan hullámoztak, s az a mosolygó kisfiú szinte látta magát a repülni a völgyekhez közel a középhegységek erdei felett. Most megint ott volt a szájam szegletében a kisfiús huncut mosoly, mert repültem egész a Tátráig, s féltem az arcomba csapódó szélben, mert leeshetek. Az irdatlan méretű terepasztal a ragyogó napsütésben fürdőző felhőpamacsokkal, suhanó árnyakat festettek az egybefüggő erdőségre. Később is megpróbáltam újra elcsípni ott fenn hasonló pillanatot, de az az első megismételhetetlen volt. Szokták mondani az első csókra is. Nagymama mindig azt hajtogatta, hogy az ő idejében még a csók volt a legtöbb, ilyenkor igen cinikusan kérdezte nővérem:

- Igen mama, és az a sok gyerek a csókoktól született vagy mert korán sötétedett a téli estéken?

De senkit sem ismertem, aki idős korára oly modern tudott maradni, s fogékony volt minden újra, olvasta a legújabb regényeket, persze a polcokon porosodó Magyar Lányok-at a századelőről is. Magam is sok anekdotát ismertem azokból a korokból ügyetlen, gyáva grófokról, gáláns hercegekről.

De ez a falu, ez csak lassan nyílt meg, s talán mindig is titok marad előttem.

Miért is fogadtam el a kissé furcsa ajánlatot. Ennek megértéséhez nélkülözhetetlen megismerni két igen kedves mindenki nagynénikéjét: Bazsa nénit és Ilus nénit. A két aggleány egymással lakott polgári enteriőrben, büszkeségtől avittolt békeidők felemlegetésében. Meséltek letűnt korokról, székely férfiakról, akik ha megérkeztek a levesnek azonnal forrón gőzölgőn kellett az asztalra kerülnie. Ezért nemes dámáink a gyermekeket küldték papa figyelőbe a dombtetőre, s ha meglátták azonnal szaladtak haza, már messziről kiabálva.

- Édesanya! Jön édesapa, tessék a tűzre rakni a levest!

Bazsa néni híres volt különlegesen rossz főztjeiről. Egyébként is rozoga, nyomorodott, már-már gnóm termete, aszott, hófehér bőréből kivilágló tüzes szemei inkább egy evilágban rekedt boszorkához hasonlították gyermeki elmémben, amikor rikácsoló vékony hangján hívott imígyen ebédhez:

- Barnuska, ajtón a kanál, ha mindjárt itt nem teremsz! – ez annyit jelentett, hogy ha nem leszek tüstént az asztalnál a terítékemet már csak az ajtón kívül kereshetem. És Bazsa néni nem viccelt… Ahogyan Ilus néni sem. Ő volt a magasabb, ráadásul fura magasságokba emelkedő ősz kontya szikár egyenes testének külön hangsúlyt adott. Ezért sem tudom feledni, amikor egy sótlan húsleves, és számomra ehetetlen kifli koch között félre vontak majd titokzatos ünnepélyességgel egymásra licitálva mondták:

- Eugén bácsi kedvence volt a kifli kochunk! Eugén a jó tevőnk! Családunk csak neki köszönheti a fennmaradását! Neked, mint a családi név tovább vivőjének meg kell ígérned, hogy felkutatod a sírját, sőt gondozni, ápolni fogod az emlékét!

Én ott természetesen mindent megígértem, hiszen a kifli koch illata fegyverként lengedezte be a pillanat komolyságát. Ha még egy kanállal meg kellett volna egyek, talán azonnal el is indulok ápolni a fura nevű szerzet áldott emlékét. Még aznap délután folytatták a szeánszot, közben áradatként rám zúdítva a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket Eugénról a nagy tanítóról, kutatóról, történészről, gyakorlati geológus felfedezőről, amatőr fizikusról, természetbúvárról és természetesen a néprajz mélységeinek ismerőjéről. Kiváló táncos, nagyszerű énekhanggal megáldva, az irodalom, versek ismerője, szónok, azt hiszem ennyit jegyeztem meg az elmondottakból. Az idős hölgyek láthatólag az élmények beszámolójával együtt fiatalodtak. Ilus néni hanyag kézmozdulattal igazította meg egyik kontyából kiugró szertelen hajfürtjét, de ez nem a szigorú tanár nénis rendreutasító kéz volt, hanem egy bakfis lány kihívó, simogató ujjai. Mert e két nemes hölgy bevallva vagy sem, még mindig halálosan szerették Eugént. Az igazi nemest, a plátói szeretőt, aki minden helyzetben mindig tudta mit kell tennie. Na én ennek a szöges ellentéte vagyok - gondoltam. Határozatlan, amolyan bólogató János, aki amibe eddig belekezdett, hát hogy is mondjam: ott kő kövön nem maradt. A terveim eleddig mind bedőltek. Van egy nagy adag lustaság bennem, a pénz mindig kevésnek bizonyul, s ezek csak a nagy dolgok… Mert ha valaki kinyújtja a lábát heverészve a szőnyegen, akkor annak, hogy én ne arra járjak, és laza szétdobált végtagjaim hancúrozva a levegőben ne a földre huppanjanak, több az esélye mint, hogy egy aktuális kiemelt pályázati projektet egy nevesincs, kapcsolatok nélküli családi vállalkozás vigye el győztes pályázóként. Vagy a vizsgákon, ha a professzor szájából az áhított jobb jegyért feltett kérdés eldöntendő jellegű volt, mindig sikeresen kiválasztottam a helytelent. A futballban csatárként a döntő pillanatokban kapufát sikerült elérnem. A sakk asztalon ellenfeleimnek sikeresen magyaráztam matt helyzeteim előtt, miért érdemes az egyetlen elhárító lépést választania, akik aztán rendre köszönet nélkül vertek meg. Természetesen mindig a legalkalmatlanabb pillanatban döntöttem fel egy poharat, vagy mentem neki a falnak, miközben hódító mosolyokat eregettem a meghódítani vágyott hölgy felé. Mikor nálam két fejjel magasabb barátomat készült valaki megverni, én grál lovagként ugrottam békítőn közéjük, hogy az első irdatlan pofon engem találjon meg, nyolc napon túl gyógyuló monoklit szerezve szertelen szememnek. Nemcsak villanykörtét nem tudok becsavarni, de irtózok az összerakható bútoroktól, a szereld, illetve szedd magad akcióktól. Ugyanis ilyen esetekben két adag kötszer, ragtapasz, és egy hét fekvés az ára a nagy barkácsoló kedvnek. De ez nem balsors, ez végzet. Vagy ez a kettő ugyanaz? Lehet, hogy én vagyok egyedül a világon ennyire szerencsétlen balfék?

Mindenesetre kalandjaim gyújtópontjában álló délutánon előkerült egy finoman díszített fa ládikó, apró vasveretekkel, s benne megsárgult iratok, levelezések, pici tárgyak, és egy kissé érthetetlen, sokat látott térkép.

- Ez lesz számodra a hagyatékunk, – mondták igen nyájas kedvességgel – ennek a kis ládikának a tartalma három évszázad óta vándorol a Kóréh családban, s reméljük, minden benne van, hogy megismerd jótevőnket, és majdani kutatásaidban hasznodra legyenek. – bólogattam, mint, aki mindent tökéletesen ért.

De hol lehet Eugén? Ez a kérdés, ami miatt leginkább a könyv megírásához fordulok. Talán meghallja valaki, esetleg illik rá ez a személyleírás, netalán jelentkezik a kiadónál „Bazsa néni szívéért” jeligére. A ládikában egyébként – szórakozott vagyok, és esetenként a legfontosabb dolgokat hagyom ki – egy leginkább mártott papírra emlékeztető, kézzel rajzolt térkép ragadt meg: Diós-jenő állt feliratként a jobb sarokban. Olyan elevenen tükrözte az utcák, házak elrendezését, titokzatos, számomra érthetetlen feliratokkal, hogy ott először éreztem a falu fölötti repülés élményét, csakúgy, mint most a Csóványos kilátójának tetején 938 m-rel a tengerszint felett. Onnan csak némiképp érzékeltem a falu helyzetét, de lefelé jövet az öreg kereskedelmi út nyergében, Závoz-tetőn megállva páratlan szépségében tárult fel a rejtett falu. S mintha csak újra ott bólogattam volna a régi térkép felett azonosítgattam a hatalmas tavat, a messziről kivehető templomtornyokat, a népi építésű tornácos, díszített homlokzatú, palóc jellegű házakat. De hátra volt még megtalálni a ládika tartalma szerint, mi történt Eugénnel, egyáltalán ki volt, és mi köze Diósjenőhöz.