Minden járat törölve
Covidsétáink
#Biztonság #Bizalom #Várakozás #Vágyak
2020 márciusának elején nem tartottam a covid-tól még egyáltalán, pedig turisztikai csomópont is a kulturális intézmény, ahol dolgozom. Hallottuk a hírekben, hogy Olaszországban nagy a baj, de a környezetemben viszonylag kevesen voltak pánikhangulatban. Persze Anyukám (aki utólag mindig triumfál, akaratlanul is - az idő őt igazolja) mondta, hogy “nagy a baj, nagy a baj Pannikám, szörnyű idők jönnek.” Dehát ő mindig mondja ezt, az élet rengeteg aspektusából ezt a következtetést vonja le.
Március második hetének kezdetére már nagyon aggasztóan kezdtek felgyorsulni az események. A hét közepén rebesgetni kezdték, hogy lehet, hogy az egyetem bezár. Gondoltam magamban akkor “két hét körülbelül, azt ki lehet bírni”. Utólag ezt is nagyon furcsállom, hogy ezt minek alapján feltételezhettem. Szerdától kezdve emlékszem elég részletesen a következő néhány napra. Csütörtökön volt a fiam szülinapja, amire hetek óta készült az egész család. Megünnepeltük. Ennek nagyon örülök, hogy épp az utolsó pillanatra esett a szülinap, mert így Anyukámékkal együtt tudtunk ünnepelni. Arra igazán nem is gondolt a környezetemben senki, hogy néhány hónapba telik majd, mire a veszélyeztetett korú szüleit ismét élőben láthatja az ember.
Pénteken, röviddel a munkaidő vége előtt érkezett meg az e-mail, hogy bezárunk és a járványveszély elmúltával nyitunk majd ki. Arra, hogy a korlátozások, kijárási tilalom mennyivel később lépett érvénybe, nem emlékszem. Szombaton már nem mentünk sehova, csak a híreket néztük. Egészen diszasszociációs élmény volt, erre az érzésre világosan emlékszem. Egyik pillanatról a másikra, ma, most, itt, és beláthatóan pillanatokon belül az egész világon történik az összes emberi lénnyel, amit a hírekben látok, olvasok.
Egy hónapig sehova se mentem. A fiammal a szüleimhez költöztünk és az unokatestvérem vásárolt be nekünk. Az idő érzékelése egész széles skálán tud mozogni. Döbbenetes élmény volt, ahogyan ez is megváltozott, és azt az egy hónapot mennyire hosszúnak éreztem. Igazán tanácstalan volt mindenki, eltelt pár hét mire a home office-ra és az online oktatásra átálltunk. Utólag úgy tűnik, hogy elég hamar abszolváltuk ezt.
A szüleim miatt nem mentem sehova. Ez tűnt akkor a fertőzés kockázatát legbiztosabban kivédő módszernek. Sok jó családi beszélgetés kapott abban az időben teret és a figyelemnek talán valami más minősége, ami a veszélyhelyzetek sajátja. Mégis annyira szűknek éreztem ezt a teret egy hónappal később, hogy kimerészkedtem sétálni a barátommal. Egészen késő éjjeleken indultunk. Többnyire jóval éjfél után.
A nappal is mellbevágóan disztópikus, üres, néma és rohamosan tisztuló levegőjű városi utcák sterilségéhez képest a néptelen éjjeli rakpart, a víz és a növények, az emberek helyzetéről mit sem sejtő, iparkodó sünikkel való találkozás, az emberi találkozások fenyegető lehetőségétől legtávolabbi napszakban; olyan volt nekem mint valami levegővétel-porció.
Április 18-án egészen a vízpart legszéléig lemásztam, és fotóztam. Nagyon hiányzott a fotózás, a város, a ritmus, az emberek. (Vihart, villámokat, esőt és napsütést fotóztam csak az ablakinkból. Emberek nélkül. Mit ér a sok szépség emberek nélkül? Mit ér bármi, ami megoszthatatlan?)
Aznap éjjel észrevettem egy elhagyatott uszályt, amin fényreklám világított, erős vörös fénnyel. Valahogy annyira leírta nekem ez a kép ezt az egész hangulatot, ami az én percepcióm szerint akkor uralkodott a városon.
“Minden járat törölve
2020 Március 17-től
a COVID-19 miatt”
