Tárgyszavak

• Nevek és nyelvek
• Férfiak és nők

Személyes történet

Anyai nagyanyám nővére, Erzsébet, halála előtt néhány nappal adta a kezembe ezt a fakó indigókék füzetet, naplóival és néhány személyes ékszerével együtt. Följegyzések családunkról – ez állt a csíkos füzet borítóján, amely 1962-1963 telén íródott. Hátsó borítójában kereszt- és házassági levelek vannak, és egy kis kézzel írott füzet: egy lengyel hazafias versgyűjtemény.

Akkor nem olvastam el, csak sokkal később, amikor néprajz szakos hallgatóként antropológia módszertanra családfát kellett készíteni. A gyors megúszás hajtott, ugyanis emlékeztem, hogy a családi füzetben láttam családfát. Ekkor olvastam el egy szuszra, a füzetet, ami teljesen beszívott. Többször is hallottam emlegetni, hogy anyai ágon van egy erős lengyel szál a családban, de már senkit nem hallottam lengyelül beszélni. Annyit tudtam, hogy anyai-ükapai vonalon lengyel a család; az 1800-as évek közepén került két testvér Párizs érintésével a Jászságba, ahol egyikük, Przybitniowsky Félix le is telepedett. Nagyon viccesen törte a magyart – mesélték; a képek alapján meg egy elég schneidig pasi volt. Lánya, dédnagyanyám, Przybitniowsky Erzsébet, még tudott lengyelül – ahogy anyám mesélte –, de a hétköznapokban az anyanyelvét, a magyart használta – ámbár szentségelni mindig lengyelül szentségelt – mesélte ugyancsak anyám. Néha jókedvében körbepolkázta a kerek étkezőasztalt – mesélték. Egyszer egyetemistaként elkezdtem lengyelül tanulni, de nem jutottam messze. Nagyon komplikált volt a ragozás.

Családom lengyel szála tehát leginkább egzotikus epizódként jutott akkoriban az eszembe, és abban segített, hogy tágassá és levegőssé tegye számomra a családról való gondolkodást. Részleteket és pontosabb adatokat aztán a füzetben találtam:

„Jászberényben lakó furanevű nagyapámat úgy hívták ott, hogy a »lengyel szabó«. Ki is tudta volna kimondani a Jászság fővárosában ezt a cifra lengyel nevet? Szemébe Sivinyócki úrnak szólították. Az ő magyar beszéde sem volt jobb, mint a berényiek »lengyelsége«. Mulatságosan törte a magyar nyelvet. De jó ember volt, mindenki szerette. Idegenként került a városba és özv. Acsádyné Urbán Apollóniát vette feleségül. A meghalt Acsády özvegye vezette az elárvult szabóságot, és talán nem is szerelemből, hanem kénytelenségből férjhezment másodszor is Przybitniowsky nagyapámhoz a nagyanyám. Így volt támasza, aki vezette az üzletet, mesterséget, és árva fiacskájának is apja. Sajnos a fiú: Acsády Janika hamarosan meghalt és nagy szomorúságba döntötte nemcsak anyját, hanem aranyszívű mostohaapját is. A második házasságból két lánygyermek született: egyik Hermina 1878. ápr.-ban, a másik: Erzsébet 1881. nov. 7-én, a mi drága jó Édesanyánk.”

És így megy ez az egész füzetben: a család egyik ágától a másikig, egyik generációtól a másikig, egyik történettől a másikig. Kék tintával, gyöngybetűkkel, jól olvashatón. Ahol Erzsébet ismert történetet a családtagról, ott részletesen elmesélte, ahol hiányos volt a családi emlékezet, ott adatszerű, szikárabban stílusra váltott. Visszaemlékezése és alapossága pedig ma olyan távolságba nyitja ki számomra a családot, ami csak ezzel a füzettel lehetséges.