Feltöltési adatlap

Részletes adatlap

  • Feltöltő neve : Zsófia
  • Lakóhelye : Magyarország
  • Tárgy típusa : Tárgy
  • Származási idő : 1918 - 1945

Tárgyszavak

  • Emlékezet
  • Várakozás
  • Út

Személyes történet

Apai nagyszüleim egy érdekes polgári lakásban laktak, amin a világháború utáni építészet jegyei szintúgy érződtek, mint a polgáriság tágas, néhol furcsa arányokkal bíró térelosztásai, és nagyszüleim puritán, ugyanakkor szép berendezésre törekvő megoldásai. Ennek egyik végletét számomra a nagyapám által épített, robusztus-praktikus, „atombiztos” bútorok jelentették, például a tömörfából épített, fiókos, tapétával bevont és fülekkel ellátott előszobaszekrényke, amit át lehetett cipelni a konyhába ülőalkalmatosságnak, és a konyhában található egyéb, mondjuk „Bauhaus” stílusú praktikus megoldások.
A másik véglet a reprezentatív nappali volt, bár nem kifejezetten mondható, hogy különösebben nagy társasági életet éltek volna (legalábbis abban a korszakukban, amikor én ismertem őket), valószínűbb, hogy volt arra igényük, hogy szépnek, értékesnek vélt tárgyakkal vegyék körül magukat, kis megspórolt pénzüket ilyen módon értékké formálják.
Szerintem a legszebb ilyen berendezési tárgy az a két faragott karfás, goblein-bevonatos karosszék volt, amelyek a „hall”ban áltak. Az egyik az egyik sarokban, ami talán azon belül is a legszebben volt tartva (a falon egy olajfestmény lógott a szék felett, mellette volt a karácsonyfa helye is egy kis vitrines szekrénykén, amiben az ezüstözött kávékészlet lakott, amely csak igen kiemelt alkalmakkor került bevetésre). Nagypapám a sarokban mindkét tapétázott falszakaszra a karosszék felső sarkainak magasságában jókora faléceket szerelt fel, nem tudom a fal vagy a karosszék védelmében-e. Ebbe a karosszékbe nem szabadott csak úgy beleülni. Nem emlékszem ugyan, hogy rámszóltak volna, vagy ez kimondott tiltásként elhangzott volna, de bennem ez a sarok mindig is képzeletbeli múzeumi kordonnal lezárt övezetként élt. Arra viszont emlékszem, hogy ünnepélyes alkalmakkor előfordult, hogy itt fényképezkedtünk, akkor bele szabadott ülni, már aki a családból ott kapott helyet és nem valahol körülötte.
Ennek a múzeumi karosszéknek a testvére részleteiben kicsit eltérő volt, más minőségű volt a kárpitja és a faragott részletek is kicsit síkbeliebbek, egyszerűbbek voltak. Ez egy átmeneti zónában állt a hall és a nappali közt, ami gyakorlatilag egy tér volt, harmonikába összehajtott üvegajtókkal lehetett volna elszeparálni a két szobát, ami által viszont a hall elég sötét lett volna. Tehát az üvegajtó mindig harmonikába volt csukva, és emellett állt a második karosszék, szemben a tévével. Nagymamám, amikor már egyedül élt abban a lakásban, és meglehetősen idős volt (93 évet élt), sokat üldögélt itt, markolta a karfa csigás fejét és nagy érdeklődéssel nézte a tévét.
Ezt a mindennapos használatot a bútordarab igencsak megsínylette, hiába terítette le nagymamám egy leheletvékony, barackszínű (műselyem?) sál-anyaggal. Szerintem ezzel abba a tudatba ringatta magát, hogy védi a gobleint, de az is lehet, hogy ezzel takarta el a csúnya foltokat és kikopásokat, amik időközben keletkeztek az ülőfelületen.
Számomra ez mindig kényes pont volt, látszódott és érződött a széken, hogy ráférne egy alapos tisztítás és felújítás (bár sosem láttam a kendő miatt, milyen állapotban van valójában), de erről nagymamámnak nem mertem szót ejteni, mert úgy éreztem, próbálja fenntartani azt a látszatot, hogy ez egy rendes polgári lakás, és nagyon igyekezett nem észrevenni olyan részleteket, amik ennek ellentmondtak.
Amikor nagymamám meghalt, Kanadában élő nagybátyám örökölte a lakást, és mivel nem tudta volna használni, eladásra került, előtte viszont fel kellett számolni a berendezést. Sok dísztárgy volt, amihez kihívott egy becsüst, aki sok mindent el is vitt bizományba. Mentek a karosszékek is, én ezeket sajnáltam leginkább, de tudtam, hogy az értékük sokkal nagyobb, mint amit én ki tudnék és szeretnék fizetni.
Az antikvitás, ahova kerültek az ülőalkalmatosságok, a Párizsi közben volt, amikor arra jártam, volt, hogy bekukucskáltam a kirakat ablakán és megkerestem a két karosszéket, egyszer be is mentünk megkérdezni a kikiáltási árukat. Ekkor már „kendőzetlenül” látszott, hogy milyen rossz állapotban van az egyik kárpit. Aztán az antikvitás elköltözött és a nagyobb tárgyakat egy külső raktárba szállították, mint kiderült. Ez volt az a pont, ahol biztos voltam, hogy soha többé nem látom a karosszékeket. Körülbelül két év elteltével jött egy levél karácsony előtt nem sokkal az antikvitástól (nem is tudom, hogyhogy nekem?), amiben listázva szerepeltek azok a tárgyak nagyszüleim hagyatékából, amit nem sikerült eladnia az antikvitásnak. Szerepeltek a listán a karosszékek is, és úgy emlékszem, arra külön megkértek, hogy ezeket mindenképp el kellene szállítanunk, mert nem tudják tovább tárolni őket.
Így aztán egy hideg, de napsütéses téli napon kiautóztunk az igencsak kieső külső raktárhoz, ahol előkerültek a karosszékek teljes életnagyságukban, a tetőcsomagtartóra kellett őket felkötözni, mert sehogy sem fért be egy darab sem az autó belsejébe.
Ezután sokáig a hálószobánk sarkában álltak a karosszékek és naponta emlékeztettek arra, hogy valamit kell kezdeni velük, mert jelen állapotukban inkább kellemetlen érzést keltettek. Sokáig kerestem olyan bútorrestaurátort, aki ilyen antik bútorokkal is foglalkozik, és hozzáértéssel, érzéssel fel tudná újítani ezeket a régi darabokat, lehetőleg olyan technikával, ahogyan eredetileg is készültek (ennek kapcsán megtanultam, mit jelent az afrikolás). Szintén hosszadalmas vadászatra volt szükség, míg olyan kárpitanyagot találtam, ami megfizethető volt, kellemes, minél természetesebb anyagú, és mintájában emlékeztetett az eredeti goblein-kárpitra. Itt fájó kompromisszumokra volt szükség, de végül megvettem a kárpitanyagot is. Viszont a restaurátor műhely egyre csak tologatta az időpontot, hogy mikor tudják „fogadni” a pácienseket, mert mindig nagyobb horderejű, sürgősebb munkák jöttek be. Végül abban maradtunk, hogy vigyük oda a székeket, és majd nemsokára foglalkoznak velük. Eddig is, de ezután méginkább rendszeres programom volt, hogy párhetente-párhavonta rákérdezzek, hogy mégis mikorra várható valami előrelépés. Egy idő után ezt a feladatot férjemre ruháztam át, aki határozottabb, erélyesebb fellépésétől több eredményt reméltem.
Végül jó másfél év múlva váratlanul felhívtak, hogy elkészültek a székek.
Egyrészt természetesen hihetetlenül örültem, másrészt csalódott voltam, mert abban maradtunk, hogy amikor már lebontották a régi anyagokat, a fa vázat elhozom alaposan letisztítani, hogy az is tiszta és megújult legyen, mielőtt rákerül az új felépítmény. Erre nem kaptam lehetőséget, bár nem felejtették el, becsomagolták a kárpitozott részeket, hogy azok nagyjából védettek legyenek a tisztogatás alatt.
Ezekután az következett, hogy a két becsomagolt karosszék további hónapokat (vagy több, mint egy évet??) álltak ismét a hálószobánkban, az ablak melletti két sarokban, míg végül karácsony előtt jónéhány napi esti műszakban lecsiszoltam, kapartam, csutakoltam, tisztogattam a faragott fa keretből a kosz túlnyomó részét.
A két szék között egy úgynevezett kártyaasztal áll, mely szintén nagymamámtól került hozzánk, erre állítottuk a karácsonyfát.
Szenteste ünnepélyesen levettem a fóliaborításokat a székekről, és az ünnepi program egyik pontjaként férjemmel készítettünk egy időzítős-önkioldós beállított karácsonyi portrét kettőnkről a megújult karosszékekben trónolva, kettőnk közt a tündöklő karácsonyfa.
Miután összerendeztem a régi fotókat a családi albumokból, amiken a karosszékek szerepelnek, csak akkor tűnt fel, vagy tudatosult bennem igazán, hogy úgy látszik, ezek a karosszékek mindig is a karácsonyi fényképezkedés szerves részei voltak, így tudat alatt is visszakapcsolódtunk ehhez a több generációra visszanyúló hagyományhoz.